ICL - Interkulturális tanulás a hétköznapokban

A minap jelent meg egy hír az Indexen, hogy egy siketnéma férfit agyonlőttek a rendőrök az Egyesült Államokban, miután megállították az autóját Észak-Karolinában. A férfinak két bűne volt: nem hallotta a sziréna jelzését, ezért nem állt meg a figyelmeztetésre, majd amikor végül kiszállították az autójából, kommunikálni szeretett volna a rendőrökkel. Az eset kapcsán érdemes néhány szót ejtenünk az interkulturális helyzetek talán leggyakoribb buktatójáról, a tények-szándék-interpretáció-hatás-akció kvintett okozta félreértésekről.

A dolog legtöbbször már ott félresiklik, hogy mindazt, ami furcsa vagy szokatlan a minket körülvevő világban, hajlamosak vagyunk tudatosnak és szándékosnak értelmezni, és okokat keresni mögötte. A minket ért impulzusokat a lehető legritkábban könyveljük el ártalmatlannak és a másik számára természetesnek, és agyunk rendre magyarázatot követel.

Nézzünk is rögtön egy jellemző magyar példát. Tegyük fel, hogy egy hangosan beszélő, egymást oltogató, idegen nyelvet beszélő férficsorda vonul végig péntek éjjel a Mester utcán. Ha ilyet tapasztalunk, akkor nagy valószínűséggel nem az lesz az első gondolatunk, hogy számukra ez az egymás közötti kommunikáció alapvető módja. Sokkal inkább az a jellemző, hogy saját kommunikációs stílusunkból kiindulva nem szokványosnak minősítjük a dolgot, és a látottakat agresszív viselkedésként interpretáljuk, majd ezek alapján átsétálunk az utca túloldalára.

Mindeközben, ha a helyzetet a másik oldalról vizsgáljuk meg, érdekes következtetésre juthatunk. Meglehet, hogy a csapat számára semmi más nem történt ugyanis, mintsem hogy úton hazafelé valamelyik körúti buliból egyszerűen beszélgettek. Nem állt szándékukban agresszívan viselkedni, egyáltalán, eszükbe sem jutna, hogy bármi agresszív lehet mindabban, amit csinálnak.

Ha mindezt a tények-szándék-interpretáció-hatás-akció tengely segítségével próbáljuk meg megvizsgálni a vevő oldaláról, akkor a következőre juthatunk: 

- TÉNYEK: az utcán vonuló férfiak az általam megszokotthoz képest hangosan beszélgetnek, és egymás vállát veregetik, néha kicsit meglökik a másikat beszéd közben.

- SZÁNDÉK: a csapatnak nem áll szándékában agresszívan viselkedni, mindez természetes kommunikációs stílusuk velejárója, nem is tudatos

- INTERPRETÁCIÓ: a tényekből kiindulva én mégis úgy interpretáltam a helyzetet, hogy agresszívak lehetnek.

- HATÁS: félelmet érzek

- AKCIÓ: a saját biztonságom érdekében átmegyek az út másik oldalára.

A fenti öt pont jól mutatja, hogy a potenciális konfliktushelyzetet, valamint annak elkerülését nem más, mint saját interpretációm okozta. A másik szemszögéből a reakcióm értelmetlen, sőt, talán offenzívnek is tűnhet, ha például így látja:

- TÉNYEK: a velem szemben sétálók, amikor meglátnak, átmennek az út túloldalára

- SZÁNDÉK: a velem szemben sétálóknak nem áll szándékában megbélyegezni senkit, valójában egy vélt veszélyhelyzetet igyekeznek elkerülni

- INTERPRETÁCIÓ: a tényekből kiindulva én mégis úgy interpretálom a helyzetet, hogy külföldiként elkerülnek, távolságot tartanak tőlem az emberek

- HATÁS: megbélyegezve és lenézve érzem magam

- AKCIÓ: odaszólok, hogy mi van, már nem is vagytok hajlandóak egy járdán sétálni velünk.

Egy-két-há... dobpergés: kész is a minden alapot nélkülöző interkulturális konfliktus, amelynek a mélyére ásva jól láthatjuk, hogy igazából a két fél interpretációinak talaján a semmi közepéből nőtt ki.

Mindezek fényében érdemes megvizsgálni a bevezetőben leírt esetet a rendőrök szemszögéből:

- TÉNYEK: Az autóból kiszálló utas a kezével hadonászik.

- SZÁNDÉK: Mivel siketnéma, kommunikálni akar. Nincsenek rossz szándékai.

- INTERPRETÁCIÓ: A kezével hadonászó sofőrt a rendőr mégis úgy interpretálja, hogy a sofőr a figyelmét akarja elterelni, amíg előrántja a fegyverét.

- HATÁS: A rendőr folyamatos, egyre növekvő veszélyt érzékel.

- AKCIÓ: Lelövi a férfit a veszély elhárítására.

Nem véletlen, hogy az esetből tanulva az áldozat családja azt követeli: a rendőröket tanítsák meg felismerni a siketnémák nyelvét, és hogy miként próbálnak kommunikálni az őket körülvevő világgal. Az ötlet olyannyira hasznos és támogatandó, hogy akár a minket körülvevő, és tőlünk különböző kultúrák és csoportok kapcsán is érdemes lenne elgondolkozni valami hasonlón. 

És ha a dolog egyszer valósággá válik, nevezhetnénk például interkulturális tanulásnak.

Ugye mindenkinek megvan az a klasszikus történet, amikor egy idős amerikai hölgy betette az esőben elázott macskáját az unokájától kapott mikrohullámú sütőbe, hogy gyorsan megszárítsa azt? Akiknek nincs, azoknak most gyorsan megejtünk egy előző részek tartalmábólt: a macska szárazon ugyan, de kilehelte a lelkét a készülék falai között, a hölgy pedig beperelte a gyártót, kártérítést követelve. Végül aztán meg is nyerte a pert, amelyet a vád mindvégig arra alapozott: a használati utasításban nem szerepelt, hogy a mikrosütőben nem lehet macskát szárítani.

Az ilyen és ehhez hasonló - urban legend szájízű - történetek remek példaként szolgálhatnak, ha egy maihoz hasonló hűvös tavaszi napon Edward T. Hall alacsony és magas kontextusú kultúráihoz keresünk gyakorlati példákat. Hall azt mondja ugyanis, hogy az alacsony kontextusú kultúrákban a közösség tagjai minden információt elérhető, egyértelmű formában rögzítenek és hozzáférhetővé tesznek a többiek számára még akkor is, ha egyébként a JPÉ faktor (értsd: józan paraszti ész) alapján az adott információ egyébként teljesen evidensnek számít. Ennek eredményeképpen váltak ezek a kultúrák (élen az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával) a százoldalas használati útmutatók, kézikönyvek és működési leírások világává.

A macskás sztori jól mutatja, hogy mi történik akkor, ha porszem kerül a gépezetbe. Az a tiltás, amit egy használati útmutató nem tartalmaz, az nem létezik, éppen ezért ha nincs a leírásban, hogy "Mama, ne mikrózd meg a macskát, mert jobb létre szenderül", akkor ez az alacsony kontextusú logika alapján megengedett manővernek számít. Nem véletlen egyébként, hogy a cég a vesztes pert követően kifizette a kártérítést, majd kiegészítette a manualt azzal, hogy a készülék macska szárítására nem alkalmas. C'est la vie.

A tegnapi hírek alapján úgy tűnik, hasonló interkulturális diskurzusra készülhet a Starbucks is. A kávéházlánc ellen ugyanis egy nő ötmillió dolláros kártérítési pert indított, miután szembesült a ténnyel, hogy a 7 deciliteresként kézhez kapott jeges kávéja mindössze négy deciliter kávét tartalmazott, a fennmaradó három deciliter pedig - surprise, surprise - nem más, mint jég. Az érvelés tipikus példája az alacsony kontextusú kultúrák gondolkodásmódjának, mely szerint a Starbucksnak ezt közölnie kellett volna a vásárlóval, vagyis egyértelművé és elérhetővé kellett volna tennie minden termékkel kapcsolatos információt.

Azt gondolom nem kell hosszan ecsetelnem, hogy ezzel szemben a nagyvállalatok marketingesei a vásárlói befolyásolás nemes szándékától vezérelve inkább a magas kontextusú kultúrára jellemző kommunikációt részesítik előnyben. Minél kevesebb a konkrét és kézzelfogható információ egy termékkel kapcsolatban, annál nagyobb a marketinges játszótere a feltételezések, asszociációk, képzettársítások és érzéskapcsolások terén. Erre a fajta kommunikációra jól jellemző tehát, hogy egyes információkat a JPÉ faktor alapján egyértelműként és mindenki számára köztudottként kezel, vagyis abból a feltételezésből indul ki, hogy ezekre explicit módon nem is szükséges felhívni a figyelmet.

Pontosan ugyanebből a kottából játszik a Starbucks szóvivője is egyébként, aki a hírre reagálva úgy nyilatkozott: "a vásárlóik szerintem tudják és értik, hogy a jeges kávéban jég is van." Figyelembe véve a kulturális közeget, ahol az eljárásra sor kerül, nem sok esélyt jósolok egyébként ennek az érvelésnek. Nem lepődnék meg például, ha adott ponton a két fél kölcsönös megegyezésével zárulna a történet, és az ügy végül el sem jutna a bírósági szakaszba.

Akkor viszont én sem türtőztetem majd többé magam, és keresek egy jó ügyvédet, hátha... Elvégre milyen dolog az már, hogy a tejeskávéjuk csaknem két harmada szintén nem kávé, hanem tej.

A napokban szinte vírusszerűen terjed az interneten az a thaiföldi reklám, amely egy éttermet üzemeltető férfi és egy nélkülözésben felnövő, majd orvossá váló fiú történetét meséli el. A kommunikációs cég szokásosnál jóval hosszabb hirdetése ügyesen veszi figyelembe a thai kultúra egyik jellemző sajátosságát, így aztán nem meglepő, hogy a spotot ma már az ország legsikeresebb hirdetései között tartják számon.

A videó első képein azt látjuk, hogy egy hét év körüli kissrácot gyógyszerlopáson kapnak. Már éppen szorulna a nyaka körül a hurok, amikor az egyik környékbeli étteremből kilép egy férfi, majd miután megbizonyosodik róla, hogy a fiú beteg anyjának kell a gyógyszer, kifizeti azt helyette, és még egy adag zöldséglevessel is megajándékozza őt. 

Ezután harminc évet ugrunk előre az időben, de amint látjuk, vendéglátósunk semmit sem változott: a jelenetben éppen ételt ad egy arra járó koldusnak. Ám mielőtt felvenné a következő rendelést, hirtelen rosszul lesz, és kórházba kerül. 

Az ápolás költségei természetesen megfizethetetlennek bizonyulnak a család számára. A férfi lányának nincs más választása, mint eladni az oly sokat jelentő családi éttermet. Ám mielőtt erre sor kerülne, valaki titokban kiegyenlíti a kórházi számlát, és azt az üzenetet hagyja mellé: minden kórházi költség fizetve 30 évvel ezelőtt, 3 doboz fájdalomcsillapítóval és egy zacskó zöldséglevessel.

Az érzelmekre ható hirdetés sikerének titkát a thai kultúra sajátosságai között kell keresnünk. Hofstede kutatásai szerint ugyanis ez a közösség a maga 34-es értékével alapvetően femininnek jellemezhető a maszkulin-feminin dimenzió mentén. Az ilyen kultúrákban - a maszkulinnak számító népekkel ellentétben, ahol a pénz és a hatalom a legfontosabb - elsősorban a másokról való gondoskodás és a szolidaritás számítanak a legalapvetőbb értékeknek. A társadalom rokonszenve egy ilyen közösségben nem az erősek, hanem sokkal inkább a gyengék felé irányul, és a velük való törődés kiemelt fontossággal bír.

Ezeket a kulturális húrokat pengeti meg hatékonyan a TrueMove thaiföldi mobilszolgáltató hirdetése. A tény pedig, hogy a videó még egy olyan maszkulin kultúrában is hatalmas népszerűségre tett szert, mint a miénk, jól mutatja, hogy milyen nagy igény is lenne erre a bizonyos szolidaritásra hazánkban.

Az már más kérdés persze, hogy saját természetünk és karakterünk, vagy éppen kulturális sajátosságaink miatt a legtöbben mégsem ezt a hozzáállást képviseljük, amikor lehetőségünk nyílna rá a hétköznapok során.

Mind jól ismerjük azokat a történeteket, amelyek arról szólnak, hogy Mátyás király álruhát öltött, majd felbukkant az ország valamelyik pontján egy kis rögtönzött közvéleménykutatásra. Hasonlóra vetemedett a közelmúltban a norvég miniszterelnök is, aki felcsapott taxisofőrnek, hogy így puhatolja ki, mit is gondolnak az emberek az ország dolgairól.

Stoltenberg népszerű politikusnak számít Norvégiában, ám a szeptemberi választások előtt mégis hátrányban van az ellenzék jelöltjével szemben. Emiatt jöhetett az ötlet, hogy mi lenne, ha a miniszterelnök egy délután erejéig civileket fuvarozna, így javítva kicsit az imázsán. Maga az elképzelés, valamint a kocsiba rejtett kamera segítségével rögzített beszélgetések egyaránt egy jól felépített kampány jeleit mutatják. A dolog hátterében azonban természetesen most is felfedezhetünk egy kultúraspecifikus elemet.

Geert Hofstede kutatásai szerint ugyanis a norvégok hatalmitávolság-indexe 31-es értéket mutat. Ez azt jelenti, hogy a kultúra tagjai szeretik elérhetőnek és közelinek érezni vezetőiket, és alapelvárás, hogy az emberek közötti egyenlőtlenségek minimálisak legyenek. Vagyis hogy alkalom adtán az ország első emberével éppúgy el lehessen beszélgetni, mint mondjuk Jenssel a szomszédból. Hogy ez mennyire élő motívum egyébként a norvég társadalomban, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az autóba beülő utasok közül többen gondolkodás nélkül leszólják a politikus kissé rutintalan vezetési stílusát, fittyet hányva Stoltenberg magas pozíciójára.

A lassan fél világot bejáró kampányfilm tehát a helyiek kis hatalmi távolságból adódó kultúrabeli sajátosságaira épít, és van egy olyan sanda gyanúnk, hogy az akció be is váltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Hogy valóban igazunk lesz-e, az majd szeptemberben kiderül.

Az interkulturális tanulás egyik szakemberének számító Edwart T. Hall szerint a kultúrákat könnyedén csoportosíthatjuk aszerint, hogy a közösség tagjai miként adják át az információt társaiknak. Ezek alapján szerinte léteznek alacsony és magas kontextusú kultúrák. Hogy megértsük a kettő közötti külöbséget, elég, ha felszállunk az első Angliába tartó fapados járatra, és a megérkezés után nyitott szemmel járunk egy kicsit.

A magyar ugyanis az előbbi említett csoportosítás szerint a magas kontextusú kategóriába tartozik. Ez azt jelenti, hogy nálunk az ismereteknek és a tudásnak létezik olyan szelete, amellyel mindenki tisztában van, ezért azt sem szóban, sem írásban nem szükséges megosztani másokkal. Tudjuk például, hogy a piros jelzésű csapból meleg, míg a kék jelzésűből hideg víz folyik, és az sem okoz nekünk különösebb problémát, hogy megértsük, mit jelent, ha a jelzőlámpa pirosan, vagy éppen zölden világít.

Az alacsony kontextusú kultúrák ezzel szemben azt vallják, hogy minden ismeretet meg kell osztani a többiekkel, még akkor is, ha az átadni kívánt tudás egyébként közismert a közösség legtöbb tagja számára. Bár számukra ez nem más, mint az információátadás általánosan elfogadott módja, a magas kontextusú kultúrából érkező utazót mégis olyan érzéssel töltheti el az egész, mintha egyszerűen butának vagy esetlennek tartanák.

Íme néhány szemléltető példa, csak hogy jobban értsük, miről is van szó.

Instrukciók gyalogos jelzőlámpa használatához (Pirosnál: várj! Zöldnél: kelj át figyelmesen!)

Felirat melegvizes csap felett (Veszély: forró víz)

Felirat mellékhelységben (Moss kezet!)

Instrukció tejesüveg kinyitásához (Húzza le a fóliát!)

Felirat szemeteskuka felett (Használja a kihelyezett kukát!)

Emlékeztető projektor mellett (Használat után kapcsolja ki a projektort!)

Figyelmeztetés vetítővászon alján (Ne írjon rá!)

Üzenet az oktatónak egy osztályteremben (Törölje le a táblát használat után!)

Mondhatnánk persze, hogy a fenti képek némelyike a mi szemünkkel megmosolyogtató, már-már nevetséges üzenetet közvetít. Egy azonban biztos: az angliába érkező külföldi számára - főként, ha egészen más kultúrából származik - jelentősen megkönnyítheti az életet. 

Más kérdés, hogy vajon hogyan boldogulnak a szigetországban szocializálódott emberek egy olyan magas kontextusú, táblákkal és feliratokkal csak alkalmanként operáló kultúrában, mint például a miénk. Alighanem éri őket néhány váratlan meglepetés az első hetekben.

A közelmúltban látott napvilágot a hír, amely szerint Angela Merkel német kancellár "Fedél Nélkül" típusú újságot vásárolt egy hajléktalantól. A dolog érdekessége, hogy az eset nem egy kamerák előtt megrendezett jelenetből derült ki a világ számára, hanem maga a - Merkelért egyébként nem rajongó - hajléktalan számolt be róla. 

A történet tökéletes példaként szolgálhatna bármely olyan előadás vagy prezentáció számára, amelyen a Hostede által definiált hatalmi távolság kérdése a téma. Ez a dimenzió lényegében azzal foglalkozik, hogy milyen a nagy státuszkülönbséggel rendelkező emberek kapcsolata egy adott kultúrában, és hogyan viszonyulnak egymáshoz. Azokban az országokban például, ahol ez a hatalmitávolság-index kicsi, a vezetők  sokkal elérhetőbbek az alacsonyabb státusszal rendelkezők számára, akik ráadásul egyáltalán nem módosítják viselkedésüket a tekintélyesebb személy kedvéért: pontosan úgy bánnak vele, mint mindenki mással.

Németország - a maga 35/100-as értékével - ilyen kultúrkörbe tartozik, így hát nem meglepő, hogy a 28 éves hajléktalan egyszerűen leszólította Merkelt az utcán. "Venne egy újságot vagy tudna adni egy kis adományt?"  - kérdezte az ifjú éppúgy, mint ahogyan a többi járókelőt is szokta. A kancellár pedig ahelyett, hogy ignorálta vagy gyorsan lerázta volna a fiatalt egy kis apróval, szóba elegyedett vele, majd 2 euróért megvásárolta tőle az 1,20-ba kerülő lapot. 

A dimenziót megalkotó Hofstede még egy ennél is megdöbbentőbb esetről számol be a "Kultúrák és szervezetek" című könyvében. Egy alkalommal a svéd király karácsonyi bevásárlása során a pénztáros nem volt hajlandó elfogadni a király által kiállított csekket, mert Károly Gusztáv történetesen nem vitt magával olyan iratot, amivel személyazonosságát igazolhatta volna. Erre a sorban állók közül többen kikaptak egy érmét a zsebükből, és azon mutatták meg a király arcképét a pénztárosnak. A bolt munkatársa ekkor ugyan elismerte, hogy vásárlója talán valóban a király, ám mégis felírta a csekket kiállító személy adatait, majd ellenőrizte annak eredetiségét, mielőtt elfogadta volna azt. A magyarázat: Svédország hatalmitávolság-indexe 31/100.

Hasonló eset egy nagy hatalmi távolsággal rendelkező kultúrában szinte teljesen elképzelhetetlen. A 74/100-as értékkel rendelkező Szingapúrban például még az ország vezetésének nyílt bírálata is tilos. Ugyanez a helyzet a 64/100-as hatalmitávolság-értékkel bíró Thaiföldön is, ahol 1908 óta van hatályban a Lèse majesté, vagyis az uralkodó megsértését büntető törvény. Ez alapján akár 15 évnyi börtönnel is sújtható az a személy, aki ilyen tettet követ el. 

Jól tudja ezt többek között a  2011-ben letartóztatott Surapak Puchaieseng is, aki a vád szerint a királyi családot sértő tartalmat posztolt Facebook profilján. Hogy a programozó ügyében végül milyen ítélet született, azt persze nem tudni. Erről ugyanis valamiért már nem számoltak be a nemzetközi hírek.

(Ha tetszett a cikkünk, és elsőként szeretnél értesülni újabb írásainkról, akkor csatlakozz Facebook oldalunkhoz, vagy kövess minket a Twitteren)

Néhány évvel ezelőtt hatalmas megdöbbenést váltott ki a kép, amelyen a konzervatív nézeteiről ismert George W. Bush kéz a kézben sétál egy másik férfival. A történet persze úgy kerek ha eláruljuk: ez a másik férfi történetesen a szaúdi király, a gesztusnak pedig leginkább interkulturális jelentősége van.

Az egymás kezét fogó férfiakról hasonló gondolattársítás él az amerikai, mint az európai emberekben. Ha ilyet látnak az utcákon, vonaton, étteremben vagy éppen sportrendezvényen, a következtetés egyértelmű: bizonyára meleg párról van szó. Vannak azonban kultúrák, ahol a két összekulcsolt kéz jelentése valami egészen mást szimbolizál.

Tipikus példa erre India, ahol teljesen hétköznapi eseménynek számít, ha két férfi kéz a kézben sétál az utcán. Ez ugyanis ott a barátság jelképe, és semmi köze az egyén szexuális beállítottságához. A dolog pikantériája, hogy ezzel szemben a hölgyek és férfiak hasonló, nyilvános fizikai érintkezése - ami Európában és Amerikában teljesen megszokott - India egyes részein még ma sem elfogadott. 

Russell Peters komikus az indiai férfiak kéz-a-kézben sétálásáról

Ami Szaúd-Arábiát illeti, a hivatalos protokoll szerint a férfiak ott találkozáskor két puszival üdvözlik egymást. A kézfogás náluk is szimbolikus jelentéssel bír, elsősorban a barátságot illetve a tiszteletet fejezik ki vele. Amit tehát George W. Bush tett, az nem más, mint alkalmazkodás a szaúdi kultúra szokásaihoz.

Forrás: http://sebaspace.files.wordpress.com

A dolog pikantériája, hogy mindez az Egyesült Államokban történt, a média szeme láttára. Ezek után nem csoda, hogy sorra jelentek az eset akaratlan vagy szándékos félreértelmezésén alapuló youtube videók. Pedig az egészből csakis azért kerekedhetett ekkora sztori, mert történetesen olyan viselkedéselemről van szó, ami az arab kultúrkörben természetes, ám az amerikai kultúrában teljesen elfogadhatatlan két, egyébként heteroszexuális férfitól.

(Témajavaslat: Balu)

Mindössze egyetlen diák jár a japán Fukusimához közeli Omami általános iskolába, az atomerőmű-baleset miatt kiürült intézményben azonban továbbra is zavartalanul folyik a tanítás - írja az index. A történet interkulturális megközelítése újabb ékes példát szolgáltat arra, hogy Hofstedenek alighanem igaza lehet.

A holland szociológus és kultúrantropológus ugyanis részletesen foglalkozott a különböző kultúrák bizonytalanságkerülésének mértékével. Ennek kapcsán azt is vizsgálta, hogy az egyes népcsoportok miként birkóznak meg az élet során felmerülő újdonságokkal és bizonytalansággal: elfogadják vagy éppen kerülik azt. 

A magas bizonytalanságkerülésre hajlamos országokat Hofstede úgy jellemezte, hogy azok az ismert és biztos dolgokhoz ragaszkodnak az életben. Az újdonságot és a változást szerinte ezekben a kultúrákban veszélyként értékelik, és rendszerint ellenállást tanúsítanak vele szemben. Ugyancsak jellemzőnek tartotta az ilyen közösségekre, hogy a szabályok tisztelete és betartása még akkor is fontos, ha azoknak nincs semmi értelme.

Kutatásai alapján ilyen kiemelten magas bizonytalanságkerülő kultúrának minősítette a japánt is: a 100-as skálán 92-es értéket mutat a bizonytalanságkerülésre való hajlandóságuk. A cikkben bemutatott Szató Takasi  pedig tökéletes iskolapéldája a holland szakember elméletének.

Szató ugyanis reggelente fél nyolckor érkezik az iskolába, pontosan úgy, mint egykoron. Felveszi egyenruháját, elvégzi a reggeli tornát, majd beül az óráira. Ahogy az index írja: "a diák olyannyira ragaszkodik a korábbi szokások fenntartásához, hogy a tanórák után a hangosbeszélőn minden nap bejelenti a takarítás megkezdését, majd felmossa a termet, és dolga végeztével a hangosbeszélőn megköszöni a munkát az üres iskolának" Ennyit a hagyományok és szabályok feltétel nélküli betartásáról.

Szató Takasi aritmetikát tanul tanárával (Forrás: The Asahi Shimbun)

Hogy a biztoshoz való ragaszkodás milyen erős lehet egyes japánokban, azt az is mutatja, hogy Szató a kialakult helyzet ellenére sem vált iskolát. Mindez tökéletesen kimeríti Hofstede jellemzését az újdonságtól való félelemmel, valamint a vele szemben tanúsított ellenállással kapcsolatban.

A környéken élők természetesen mindenben igyekeznek segíteni a 11 éves fiúnak. Omami kerület lakói egyetlen hónap alatt közel 300 ezer jent (685 ezer forint) adtak össze Szató tanulmányainak támogatására, alátámasztva ezzel egy másik közismert feltételezést: a japánok közösségben való gondolkodásának elsőbbségét. 

Ha az embernek van néhány thaiföldi ismerőse Facebookon, akkor gyakorta találkozhat olyan kommentekkel, amelyekben a gyönyörű thai ABC betűit rendszeresen egy monoton számsor kíséri: 555. Eleinte talán fel sem tűnik a dolog, de minél gyakrabban látjuk, annál inkább elkezd foglalkoztatni bennünket, hogy vajon mit is jelenthet. A választ az emotikonok interkulturális világában kell keresnünk.

A kommunikációs technológia előrehaladtával az emberek közötti interakció is gyökeresen megváltozott. A telefon elterjedésével még csupán a nonverbális jelzések többségét veszítettük el (testbeszéd, mimika, stb.), az SMS és az internetes chatelés azonban egy időre szinte minden érzelmet száműzött üzeneteinkből. Az ember aztán idővel rádöbbent, hogy ez a fajta kommunikáció sem létezhet légüres térben, a mondanivalónkkal együtt járó érzelmi állapot kifejezése nélkül. Így megjelentek hát az emotikonok, valamint az egyéb, hangulatunkat és érzelmeinket kifejező szimbólumok és rövidítések.

Forrás: blogspot.com

Ezek többsége az internetnek köszönhetően természetesen gyorsan nemzetközivé vált, mások azonban kultúraspecifikusak maradtak. Senkinek sem kell sokáig gondolkoznia például azon, hogy mint jelent egy :), vagy egy :(, esetleg egy ;(. Ezek az egész világon ismert és megértett jelzések. Ha azonban azt kérdezném, hogy mit jelent egy "ㅜㅜ", akkor a többségnek nagy valószínűséggel fogalma sem lenne róla. Kivéve persze a magyarul jól beszélő koreai olvasót, aki egy pillanat alatt rávágná, hogy ez a sírás kifejezésére használt jelzés Koreában.

No de mi a helyzet akkor az "555"-el? Itt sincs másról szó. Ez a szám a thai kultúrkörben gyakorlatilag egyenértékű az angol "LOL" rövidítéssel (laughing out loud). Röviden: a nevetés kifejezésére szolgál. És hogy miért éppen az 5-ös szám? Nos, akit érdekel, az kattintson ide, és olvastassa fel a thai fordítást a Google Translate-el.

Bill Clinton, az Egyesült Államok 42. elnöke az ezredforduló táján Camp Davidbe hívta Ehud Barak izraeli, valamint Jasszer Arafat palesztin vezetőt, hogy elősegítse a két ország között fennálló konfliktusok megoldását. A tárgyalások alakulásáról napi rendszerességgel számolt be a nemzetközi média, ám interkulturális szempontból a csúcstalálkozó legfontosabb pillanatát mégsem a kerekasztal-beszélgetések, hanem sokkal inkább egy ártalmatlannak tűnő ajtó szolgáltatta.

A három vezető rendszeresen megjelent a sajtó nyilvánossága előtt egy fotózás erejéig. Egy alkalommal azonban - amikor a felek visszaindultak a ház felé - különös dolog történt. Clinton házigazdaként először lépett be az ajtón, mögötte  Arafat és Ehud Barak azonban hosszú másodpercekig egymást igyekezett betessékelni. A dolog odáig fajult, hogy a két közel-keleti vezető lökdösődni kezdett, míg végül az izraeli miniszterelnök valósággal betuszkolta palesztin tárgyalópartnerét az épületbe.

Forrás: www.totallycoolpix.com

A gyanútlan európai ember bizonyára úgy értékelné a helyzetet, hogy mindketten kölcsönös udvariasságból igyekeztek előre engedni a másikat. Az arab kultúrában azonban mindez egészen más jelentéstartalommal bír. A lökdösődés számukra nem kevesebbről szólt, mint Ehud Barak és Jasszer Arafat hatalmi harcáról. A Közel-Keleten pedig alighanem mindkét nép ugyanúgy értelmezte ezeket a számunkra inkább vicces pillanatokat: aki utolsónak lép be az ajtón, az győz, az az erősebb.

A két vezető "birkózómeccse" most a History Channel testbeszéddel foglalkozó műsora révén került új megvilágításba. Hála nekik, a világ jobban megértheti a csaknem egy évtizeddel ezelőtti incidens jelentőségét, és nem mellesleg újra is nézheti az esetet egy igazán különleges kameraállásból.